Hey Everyone!

My life is going on

Sok mindennel kezdhetném ezt a bejegyzést, többek között megint elmesélhetném, miért nem írtam ide már egy ideje, de nem hiszem, hogy tudnék újat mondani azon kívül, hogy sajnos elindult számomra az élet, de úgy igazából. Mondhatni, hogy belecsöppentem a felnőttek világába. Hogy ez miben nyilvánul meg? Abban, hogy dolgozó nő lettem. Úgy gondolom, hogy az egyik legnagyobb mérföldkő a felnőtté válásban az, amikor felelősséget kezdünk vállalni magunkért. Amikor a saját lábunkra állunk és felvesznek az első munkahelyünkre. Nos, velem is pontosan ez történt nemrég.

Nehéz hetek állnak mögöttem, hiszen nem volt olyan pillanat a mindennapjaimban, amiben ne lett volna benne a teher, hogy állást kell találnom, méghozzá minél előbb. És lehet, hogy azt mondják, könnyű a mai világban munkát keresni, elvégre "munkaerőhiány" van. Ugyanakkor én ehhez azt is hozzátenném, hogy óriási a verseny a jó munkahelyekért, különösen az üzleti szférában, amiben most én is dolgozom. Hiszen amellett, hogy sok az álláslehetőség, sok a diplomás munkaerő is, akik közül a munkáltatók kedvükre válogathatnak. És meg is teszik. Az én esetemben is legalább négy lépcsőfokot kellett megugranom ahhoz, hogy végül telefonáljanak és ajánlatot tegyenek.
Ha őszinte akarok lenni, a mai világban nagyon nehéz állást keresni. Hatalmasak az elvárások, többlépcsős a kiválasztás és nagy a bizonytalanság. Ez persze nem azt jelenti, hogy panaszkodni akarok. Ezek csupán egy lány érzései, miután megélte az álláskeresés teljes folyamatát. Hiszen nem volt kudarcmentes ez a pár hét, tele voltam szorongással. Sok helyre adtam be a jelentkezésem, de a legtöbbről válaszra se méltattak, ahol meg kaptam választ, ott is többnyire elutasítottak. Mert ez is benne van a pakliban. Ahogy a diplomaosztómon is mondták az egyik beszédben: csak a diploma megszerzése után jönnek az igazi pofonok, de nem szabad félni tőlük, meg kell élni őket, hiszen ebből lehet építkezni.
Most, hogy túl vagyok rajta és felvettek dolgozni, azt mondom, hogy nem bánom az átélt kudarcokat, mert ezektől erősebb lettem. Emellett pedig azt is megtanultam, hogy nem szabad feladni, mert előbb-utóbb megtalálja az ember a számára legmegfelelőbb állást. Most úgy érzem, hogy én is megtaláltam.Olyan munkahelyem van, ahol a kollégák segítik egymást, ahol nyugalom van és a főnökök azon fáradoznak, hogy nekünk minél stresszmentesebb legyen a környezetünk. És ami a legfontosabb, hogy megbecsülnek!
Bevallom, sok mindentől féltem, mikor kiderült, hogy felvettek. Hogy milyenek lesznek a kollégák, hogy be tudok-e majd illeszkedni, hogy sikerül-e megfelelnem majd az elvárásoknak és hogy egyáltalán képes leszek-e megfelelően elvégezni a munkámat? Egy csomó kérdőjellel a fejemben léptem be hétfőn az irodába, viszont az első hetem után úgy érzem, megtaláltam a helyemet. Eltűntek a kérdőjelek. Helyettük egy új érzés ébredt fel bennem: motivált vagyok. Minden reggel mosolyogva megyek be dolgozni, mert jól érzem magam a bőrömben. Kezdem elhinni, hogy képes vagyok a saját lábamra állni és megdolgozni a saját anyagi biztonságomért.
Tudom, most sokan biztos naivnak gondolnak, hogy az első hetem után ennyire pozitív vagyok a munkahelyemmel kapcsolatban és szinte alig dolgoztam még valamit, én mégis úgy látom, hogy a lehető legjobb helyen kezdhetem el építeni a karrieremet. Persze, kitudja mit hoz aztán a jövő zenéje. De én bizakodva várom a folytatást. A legfontosabb, kitűzött célom pedig az, hogy a próbaidőm végeztével is bizalmat szavazzanak nekem. Hiszen ahogy az egyik kedvenc angol nyelvű idézetem is tanácsolja:

Bevallom a frankót, amikor elkezdődött tavaly szeptemberben az utolsó évem az egyetemen, tudtam már, hogy nagyon kemény lesz. Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy biztos lesz időm mindenre, blogolni is....Hogy én milyen naiv voltam! Ezzel a bevezetővel valószínűleg el is magyaráztam nagyjából, miért tűntem el az elmúlt egy évben. A tanulás választott el attól, hogy írjak ide bármit is, pedig nagyon szeretek blogolni még mindig, csak egyszerűen időm nem volt rá. Amikor pedig mégis lett volna pár szabad percem, akkor azon voltam hogy mentálisan összekaparjam magam, mert volt pár mélypontom az utolsó évem alatt. Viszont most, hogy már eltelt bő egy hónap az államvizsga után, már tiszta fejjel látom a dolgokat, úgyhogy most álljon itt egy bejegyzés az egyetemen eltöltött utolsó évemről, amely egyben egy búcsúzás is, hiszen most már nem vagyok hallgató.
Az idén jöttem rá, milyen gyorsan elrepül az idő, és hogy ez nem csak egy szóbeszéd, hisz nemrég még gólya voltam. Remegtem, mint a kocsonya, amikor először léptem be az egyetem épületébe, illetve felrémlik az első vizsgám, az első zárthelyim, az első beadandóm vagy az első kiselőadásom. Ma már nevetek rajtuk, pedig akkor úgy izgultam, mint a fene. Aztán rájöttem, hogy mindezek apró kis semmiségek ahhoz képest, ami a végzős évben várt rám.
Kezdésnek ott volt a szakdolgozat, aminek soha nem lehet elég korán nekikezdeni. Igazából nem is hittem benne, hogy én képes vagyok egy ilyet megírni normálisan, de hát muszáj volt nekiállnom. Az első félévem nagy része a kutatással ment el. Nem viccelek, ennyi könyvet, tudományos esszét életemben nem olvastam. És büszke vagyok, mert a szakdolgozatomhoz nem használtam fel internetes forrásokat, ami azért a mai világban elég ritka, de megvalósítható. Miután nagyjából megtaláltam az ideális forrásokat, februárban neki is álltam írni. Nekem óriási szerencsém volt a konzulensemmel, nagyon sokat segített a szakdolgozat írásában, és neki is köszönhető, hogy már egy héttel a leadási határidő előtt készen voltam vele. Bevallom, maga az írás nem volt olyan nehéz, mint a téma kiválasztása és a kutatás. A jó téma és a sok kutatás sokkal fontosabb, mert ha van egy vázlat az ember fejében és vannak gondolatai, hogy melyik fejezetben miről akar írni, akkor máris sokkal könnyebb lesz az írás. Nekem a kutatás mellett már csak két hónapot vett igénybe, hogy megírjam a szakdolgozatomat, az nem is olyan vészes, nem igaz?
Miután leadtam a szakdolgozatot áprilisban, csak egy röpke pillanatra lélegezhettem fel, ugyanis jött a vizsgaidőszak, illetve utána a maratoni készülés az államvizsgára. Szerencsére a tanáraink nagyon emberségesek voltak, így a vizsgaidőszakkal nem is volt különösebb probléma. A neheze csak abban az egy hónapban kezdődött, amikor tanulni kellett az záróvizsgára. Nem tudom, honnan merítettem erőt ahhoz, hogy tanuljak. Főleg, hogy tudtam, ha minden jól megy, akkor ezzel vége. És talán ez volt a legrosszabb. Hogy tudtam, már olyan kevés választ el a végétől, mégis most kéne a legjobban odatennem magamat. Az meg még rosszabbá tette a helyzetet, hogy láttam, csomóan már korábban végeztek és mindenki boldogan osztotta meg a nagyvilággal, hogy ő már lediplomázott...én meg tanultam még akkor is. De még ez sem számított, hiszen tudtam, nekem még hátra van a megmérettetés.
Aztán eljött életem eddigi legnehezebb három napja. Mondanom sem kell, addigra az idegeim már felmondták a szolgálatot és konkrétan sírva utaztam el otthonról. Az első napon a szakdolgozatot védtem meg és utólag azt mondhatom, ez a legkönnyebb része, hiszen olyanról kérdeznek, amit én írtam és idő is van kidolgozni az előre elküldött kérdésekre a választ. Ráadásul a jegyzeteimet és a szakdolgozatot is bevihettem magammal, és habár nem volt rájuk szükségem, mégis biztonságot jelentett, hogy ott voltak. Szerencsére a védésem a lehető legjobban sikerült, ráadásul egy olyan tanárnál, akivel sose volt olyan jó a viszonyom, mégis elismerte a szakdolgozatomat és a védésemet is.
A második nap volt a legnagyobb falat, hiszen egy teljes felsőfokú nyelvvizsga tesztet töltöttem ki, emellett pedig egy angol nyelvészeti teszt is várt rám. A nyelvészeti rész felettébb jól sikerült, és ahhoz képest, hogy a tanárok a nyelvvizsga részt tartották a legnehezebbnek, az sem ment rosszul. Viszont reggel kilenctől délután ötig szünet nélkül koncentrálni nagyon nehéz. Ráadásul utána meg rohantam vissza a kollégiumba, hogy még átnézzem a másnapra való tételeket a szóbeli vizsgához.
Az utolsó napra már a teljes reménytelenség állapota uralkodott el rajtam, mivel egész előtte való éjjel egy percet sem aludtam, mert egész éjjel üvöltött a zene a koli udvarából, illetve étvágyam se sok volt, konkrétan alig ettem a három napban. Mindennek ellenére egész jól sikerültek a szóbelik, habár angol irodalomból megkeveredtem egy picit, viszont angol történelemből én kaptam az egyik legjobb jegyet, amire nagyon büszke voltam, mert nem jeleskedtem előtte abból a tárgyból.
Miután végeztem az összes vizsgarésszel és lekerült rólam az összes teher, jöhetett az izgulás, hogy minden sikerüljön és ne kelljen még egyszer ezt végigcsinálnom. Mert ilyen mértékű stresszt még nem tapasztaltam az életem során. Éppen ezért fakadtam majdnem sírva, mikor közölték, hogy sikerült! Egyszerre szakadt fel bennem a három év minden érzése, amit átéltem. Emellett pedig mérhetetlenül boldog voltam, és most is az vagyok, ha arra gondolok, hogy végre vége. Megcsináltam!
Most, hogy már túl vagyok rajta, tudom, hogy most kezdődik igazán az élet számomra. Lassan el kell kezdenem munkát keresni és a saját lábaimra állni, de biztos vagyok benne, hogy ha nehézségek árán is, de ki fogom állni az élet kihívásait, elvégre az elsőt: az egyetemet, sikerrel vettem. Aztán kitudja, mi vár rám még a jövőben. Az is lehet, hogy jövőre újabb egyetemet kezdek el, hiszen az álmom továbbra is az, hogy tolmács legyek. De ez még a jövő zenéje...