Hey Everyone!

My life is going on

Sok mindennel kezdhetném ezt a bejegyzést, többek között megint elmesélhetném, miért nem írtam ide már egy ideje, de nem hiszem, hogy tudnék újat mondani azon kívül, hogy sajnos elindult számomra az élet, de úgy igazából. Mondhatni, hogy belecsöppentem a felnőttek világába. Hogy ez miben nyilvánul meg? Abban, hogy dolgozó nő lettem. Úgy gondolom, hogy az egyik legnagyobb mérföldkő a felnőtté válásban az, amikor felelősséget kezdünk vállalni magunkért. Amikor a saját lábunkra állunk és felvesznek az első munkahelyünkre. Nos, velem is pontosan ez történt nemrég.

Nehéz hetek állnak mögöttem, hiszen nem volt olyan pillanat a mindennapjaimban, amiben ne lett volna benne a teher, hogy állást kell találnom, méghozzá minél előbb. És lehet, hogy azt mondják, könnyű a mai világban munkát keresni, elvégre "munkaerőhiány" van. Ugyanakkor én ehhez azt is hozzátenném, hogy óriási a verseny a jó munkahelyekért, különösen az üzleti szférában, amiben most én is dolgozom. Hiszen amellett, hogy sok az álláslehetőség, sok a diplomás munkaerő is, akik közül a munkáltatók kedvükre válogathatnak. És meg is teszik. Az én esetemben is legalább négy lépcsőfokot kellett megugranom ahhoz, hogy végül telefonáljanak és ajánlatot tegyenek.
Ha őszinte akarok lenni, a mai világban nagyon nehéz állást keresni. Hatalmasak az elvárások, többlépcsős a kiválasztás és nagy a bizonytalanság. Ez persze nem azt jelenti, hogy panaszkodni akarok. Ezek csupán egy lány érzései, miután megélte az álláskeresés teljes folyamatát. Hiszen nem volt kudarcmentes ez a pár hét, tele voltam szorongással. Sok helyre adtam be a jelentkezésem, de a legtöbbről válaszra se méltattak, ahol meg kaptam választ, ott is többnyire elutasítottak. Mert ez is benne van a pakliban. Ahogy a diplomaosztómon is mondták az egyik beszédben: csak a diploma megszerzése után jönnek az igazi pofonok, de nem szabad félni tőlük, meg kell élni őket, hiszen ebből lehet építkezni.
Most, hogy túl vagyok rajta és felvettek dolgozni, azt mondom, hogy nem bánom az átélt kudarcokat, mert ezektől erősebb lettem. Emellett pedig azt is megtanultam, hogy nem szabad feladni, mert előbb-utóbb megtalálja az ember a számára legmegfelelőbb állást. Most úgy érzem, hogy én is megtaláltam.Olyan munkahelyem van, ahol a kollégák segítik egymást, ahol nyugalom van és a főnökök azon fáradoznak, hogy nekünk minél stresszmentesebb legyen a környezetünk. És ami a legfontosabb, hogy megbecsülnek!
Bevallom, sok mindentől féltem, mikor kiderült, hogy felvettek. Hogy milyenek lesznek a kollégák, hogy be tudok-e majd illeszkedni, hogy sikerül-e megfelelnem majd az elvárásoknak és hogy egyáltalán képes leszek-e megfelelően elvégezni a munkámat? Egy csomó kérdőjellel a fejemben léptem be hétfőn az irodába, viszont az első hetem után úgy érzem, megtaláltam a helyemet. Eltűntek a kérdőjelek. Helyettük egy új érzés ébredt fel bennem: motivált vagyok. Minden reggel mosolyogva megyek be dolgozni, mert jól érzem magam a bőrömben. Kezdem elhinni, hogy képes vagyok a saját lábamra állni és megdolgozni a saját anyagi biztonságomért.
Tudom, most sokan biztos naivnak gondolnak, hogy az első hetem után ennyire pozitív vagyok a munkahelyemmel kapcsolatban és szinte alig dolgoztam még valamit, én mégis úgy látom, hogy a lehető legjobb helyen kezdhetem el építeni a karrieremet. Persze, kitudja mit hoz aztán a jövő zenéje. De én bizakodva várom a folytatást. A legfontosabb, kitűzött célom pedig az, hogy a próbaidőm végeztével is bizalmat szavazzanak nekem. Hiszen ahogy az egyik kedvenc angol nyelvű idézetem is tanácsolja: