8.09.2017

Elmentél

"Nem az az igazi kín, amikor könnyektől el vagy ázva, hanem mikor belül sírsz és mégis mosolyogsz."
~Chester Bennington

Emlékszem, éppen azt tervezgettem, hogy miket írjak bele abba a bejegyzésbe, amit a Volt fesztiválos élményeimről hoztam volna, amikor az egyik legjobb barátnőm elküldött nekem egy cikket arról, hogy a kedvenc zenekarom énekese öngyilkosságot követett el. Teljesen lesokkolt a dolog és először el se akartam hinni, hogy így érhet véget egy élet. Aztán a banda egy másik tagja megerősítette a híreket, nekem pedig ezzel egyszerre tört darabokra a szívem. Chester Bennington váratlan halála emberek millióit rázta meg, és köztük vagyok én is.


Sokat gondolkoztam azon, hogy mennyi jogom van ahhoz, hogy egy olyan ember halálát gyászoljam, akit nem is ismertem személyesen, csak a zenéin keresztül. Viszont annyira megérintett a dolog, hogy úgy érzem, nekem is el kell búcsúznom tőle valahogyan. Ezért születhetett meg ez a bejegyzés is, mert én így búcsúzom el egy olyan embertől, aki a zenéivel inspirált és kihúzott a legmélyebb hullámvölgyeimből.

Emlékszem, még kislány voltam, alig kezdtem el az iskolát, amikor az egyik napon fáradtan értem haza és a bátyám a szomszéd szobában üvöltette a zenéjét. Mondanom sem kell, már akkor megtetszett a dal, amit hallgatott,, azonnal el is űzte a fáradtságom de akkor még túl kicsi voltam. Aztán pár évvel később, véletlenül találtam rá újra arra a dalra, de azon napon rongyosra hallgattam azt a számot. Ez a Numb volt.

Szerelem volt első hallásra, egy olyan szerelem, ami a mai napig tart olyannyira, hogy azóta a Linkin Park a kedvenc bandámmá nőtte ki magát, élükön az énekesükkel. Onnantól kezdve mindig vártam az újabb zenéket, az újabb albumokat és közben egyre többet és többet olvasgattam róluk. Engem nem zavartak a stílusváltásaik sem, mert minden daluknak üzenete, értéke van a számomra, és ez tette őket különlegessé a szemeimben. Mert egy olyan világban, ahol a zenék többsége nem szól semmiről a drogokon, a nőkön és a pénzen kívül, ők képesek voltak egyediek maradni.

Nem hittem volna, hogy létezik az, amiről sok ember beszél, hogy nekik ez vagy az az előadó megmentette az életemet, egészen addig, amíg meg nem ismertem ezt a hat srácot és a dalaikat. Onnantól kezdve én is rájöttem, hogy ez igenis lehetséges, mert nekem is erőt adtak a számaik. Sokszor, amikor már feladtam volna, csak bedugtam a fülhallgatómat, feltekertem a hangerőt és elindítottam valamelyik zenéjüket és vagy tomboltam, vagy énekeltem,  vagy egyszerűen csak csendben hallgattam őket. Az eredmény ugyanaz volt, mindig segítettek abban, hogy átlendüljek a problémákon. Főleg azon a fájdalmon, amit a szüleim válása és az utána következő pár év okozott. 

És most, hogy Chester eltávozott, semmi sem lesz már ugyanolyan, mintha egy darabot kitéptek volna belőlem is. Én nem ítélem el őt azért, amiért ezt az utat választotta, mert a depresszió kegyetlen dolog, főleg ha más problémákkal párosul. A saját bőrömön tapasztalom, milyen kegyetlen ez a betegség, hiszen egy nagyon közeli rokonom szenved ebben, én pedig nap, mint nap látom, hogy teszi őt tönkre a depresszió. Csak az fáj, hogy egy olyan embert győztek le a démonai, aki amúgy egy generáció hangja volt, aki a zenéivel milliók életét mentette meg. Éppen ezért olyan tragikus, hogy pont az övét nem tudta megmenteni senki sem. Most már csak azt remélem, hogy bárhol is jár, a lelke békére lelt. És ahogy a a felesége fogalmazott, "most már fájdalom nélkül énekelhet a szívünkben".

Azt hiszem, nem lehetek elég hálás az égieknek odafent, hogy megadatott nekem a lehetőség, hogy lássam a kedvenc bandámat fellépni a mi kis hazánkban  még a halála előtt. És sosem fogom elfelejteni ezt az élményt, ahogy őt sem.

Én így búcsúzom egy olyan embertől, akinek az angyali hangja, és a pokoli ordításaira mindig emlékezni fogok...

Nyugodj békében Chester Bennington!
1976-2017

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése