Ebben a két hónapban annyi impulzus ért különböző helyekről, hogy még a mai napig is alig dolgoztam még fel őket. A vizsgaidőszak végeztével kaptam egy nyaralást ajándékba néhány családtagommal, majd amint hazaértem, már utaztam is Sopronba, hogy részt vegyek a Volt fesztiválon a barátaimmal. Az eseménydús napok közepette pedig időm sem volt felfogni, hogy amúgy elvégeztem az első évemet az egyetemen.  

Azt hiszem, életem egyik legpörgősebb, legfárasztóbb és legizgalmasabb évén vagyok túl, amelyek tartalmaztak hullámhegyeket és völgyeket is egyben, de végiggondolva az egészet, semmi sem csinálnék másképpen.

Emlékszem, mennyire félve léptem be a legelső óráimra szeptember elején, és habár előző héten (gólyahét) egy csomó ismerőst szereztem magamnak, aminek köszönhetően nem éreztem magamat egyedül, de mégis kételyek tömkelege keringett bennem, és ez az első félév során csak még inkább erősödött.

Most, hogy túl vagyok a második vizsgaidőszakon is, azt mondhatom, hogy valamelyest elszálltak ezek a kételyek. Már nem érzem azt, hogy nem vagyok egyetemre való. Habár néha úgy érezni, hogy még a tanárok is azért hajtanak, hogy ezt elhitessék velünk, de senki se dőljön be nekik. Igazából ők is emberek, és tudnak megértők is lenni, legalábbis nálunk. Persze, teljesíteni kell náluk is, de például az utolsó vizsgám se ment olyan jól, de átengedett a tanár, aminek nagyon örültem, mert a hátam közepére nem kívántam már azt a vizsgát.

Mert lehet, hogy sokan azt hiszik, hogy az egyetem annyira laza, és hogy az egyetemisták semmit sem csinálnak, pedig ha tudnák, hogy milyen fárasztó az, amikor egy nap írsz három zárthelyit, vagy ha több beadandót kell egyszerre megírnod, de már csak az is megterhelő, ha végig kell ülnöd egy másfél, vagy ne adja isten, három órás előadást vagy szemináriumot úgy, hogy végig figyelsz meg jegyzetelsz. Mert ha nincsenek jófej szaktársaid, esélytelen, hogy bárkitől is jegyzetet szerezz. És akkor még a vizsgaidőszakról nem is beszéltem, ami szintén nem gyerekjáték. Sokszor megesett velem, hogy visszaértem a kollégiumba órák után és egyszerűen olyan fáradt voltam, hogy végigdőltem az ágyon és már szinte aludtam is. Persze, ezen a szobatársaim jót nevettek. 

Azt hiszem, sokat köszönhetek az egyetemnek, még ha ezt nehéz is elhinni, de azért az egyetem egy kisebb lépés a felnőtt lét felé, főleg ha mellé még kollégista is az ember. Mert már felnőttként kezelnek téged, már te vagy a felelős a saját ellátásodért, az órarendedet is te állítod össze, ahogy azt is te döntöd el, hogy bejársz-e órákra, és azt is te osztod be, hogyan tanulod meg a vizsgára az anyagot.

Összességében nem bántam meg, hogy tavaly felvételiztem, mert a személyiségem is fejlődött az iskolának köszönhetően, és elszántan várom a második évemet, habár ez a lelkesedés biztos el fog tűnni, amint újra belépek az egyetem bejáraton, főleg hogy a félév kezdete a szülinapomra esik.