8.12.2017 - 11:27 • Noemi Soler • 0 komment
Hey Everyone!
Izgatott vagyok a bejegyzés miatt, mert ez az első alkalom, hogy egy olyan novellát hozok, ami teljes egészében saját, ami nem fanfiction alapú, és furcsán érzem tőle magam. Nem is mostani darab ez a párszáz szavas szösszenet, mert még egy iskolai irodalmi projektre írtam meg, nincs is túl nagy mondanivalója, csak az akkori érzéseimet meséli el, éppen ezért lehet, hogy egy kicsit borús lesz. De remélem, hogy akad olyan, akinek elnyeri a tetszését majd.
Idegen
„E korban, melynek mérlege hamis.”
Egy hosszú, egyenes tincsekkel megáldott fiatal lány járta zsebre
tett kezekkel a budapesti utcákat. S közben kíváncsian fürkészte a magasra
törni vágyó régies beütésű épületeket csillogó kék szemeivel. Sápadt,
szeplős arcát hűvös szellő cirógatta, ami egyben barna haját is
össze-összekócolta, hogy az még véletlenül se úgy álljon, ahogy azt ő szeretné.
Sötét nadrágja szinte tökéletesen vette fel vékony alakjának vonalát, fehér
pulóverét összehúzva magán, lépkedett sietve a ködös forgatagban.
Céltalanul bolyongott az emberek gyűrűjében és noha nem volt
egyedül, mégis magányosnak, kívülállónak érezte magát köztük. Talán mert az is
volt. Szinte már rettegett a körülötte lévőktől és ezt sokan észre is vették.
Sőt, akadtak olyanok is, akik előszeretettel űztek gúnyt belőle, vagy éltek
vissza a félelmével. Éppen ezért sokkal jobban szerette, ha meghúzódhatott a
háttérben, ezáltal észrevétlen is maradhatott. Így nem bánthatta senki
sem.
Felhúzva kapucniját, lehajtott fejjel folytatta tovább az útját,
hogy ne nézhessenek bele a szemeibe. Túl sokat árult volna el róla a tekintete.
És ettől kegyetlenül kezdte el marcangolni a kiszolgáltatottság. Sosem
viselte jól, ha valaki belelátott a világába. A pillantásain keresztül viszont
bárki könnyedén kiolvashatta, mi játszódik le benne. Hiszen ahogy a régi,
elnyűtt, már-már sablonosnak tetsző, ám örökérvényű mondás is tartja, a szem a lélek tükre. Az Ő
lelkében mérhetetlen kétely, düh és szomorúság bújt meg, amelyet szégyellt
volna kimutatni bárkinek is. Helyette inkább elrejtette az érzéseit, és az
értékeit. Senki sem értékelte azt, aki ő valójában volt, mert nem volt képes
megbízni másokban. Hiszen mindenki csak bántotta őt.
A Lánchíd két pillérének közepén, a korlátot erősen szorítva
kezeivel, figyelte a szokatlanul nyugodt folyamot, amelynek vize csak néhol
fodrozódott gyengéden. A leányzó pedig akaratlanul is elveszett a látványban.
Egyik pillanatról a másikra lassult le az eddig idegesen dobogó szíve, s ezzel
együtt szapora lélegzete is. Már nem érdekelte semmi sem.
Lassan rajzolódott ki előtte a saját, a hullámoktól elmosódott
tükörképe, miközben hirtelen szédülés, majd fejfájás fogta el. Forogni kezdett
vele a világ, és ahogy egyre erősebben bámulta a vizet, egyre homályosabbá vált
a látása, a halántéka pedig kíméletlenül lüktetett. Végül minden elsötétült
előtte, hogy aztán újra visszanyerve szemei világát, már egy teljesen más
helyen találja magát. Egy olyan helyen, ahonnan nem akart menekülni, ahol
megnyugvásra lelt.
A hídon és a rakparton gyalogló emberek eközben döbbenten,
elszörnyedve nézték, ahogy a számukra idegen nő teste, akárcsak egy tollpihe,
zuhant bele a Duna jeges vizébe, hogy aztán a folyó mélye elnyelje azt, mintha sosem
járt volna benne élet.
„Ilyen voltam én. Egy idegen.”
Címkék: Idegen, Short story, Stories, Writing
OLDER NEWER
