8.12.2017

Novella

Hola a todos!
Izgatott vagyok a bejegyzés miatt, mert ez az első alkalom, hogy egy olyan novellát hozok, ami teljes egészében saját, ami nem fanfiction alapú, és furcsán érzem tőle magam. Nem is mostani darab ez a párszáz szavas szösszenet, mert még egy iskolai irodalmi projektre írtam meg, nincs is túl nagy mondanivalója, csak az akkori érzéseimet meséli el, éppen ezért lehet, hogy egy kicsit borús lesz. De remélem, hogy akad olyan, akinek elnyeri a tetszését majd. 


Idegen


„E korban, melynek mérlege hamis.”

Egy hosszú, egyenes tincsekkel megáldott fiatal lány járta zsebre tett kezekkel a budapesti utcákat. S közben kíváncsian fürkészte a magasra törni vágyó régies beütésű épületeket csillogó kék szemeivel.  Sápadt, szeplős arcát hűvös szellő cirógatta, ami egyben barna haját is össze-összekócolta, hogy az még véletlenül se úgy álljon, ahogy azt ő szeretné. Sötét nadrágja szinte tökéletesen vette fel vékony alakjának vonalát, fehér pulóverét összehúzva magán, lépkedett sietve a ködös forgatagban.
Céltalanul bolyongott az emberek gyűrűjében és noha nem volt egyedül, mégis magányosnak, kívülállónak érezte magát köztük. Talán mert az is volt. Szinte már rettegett a körülötte lévőktől és ezt sokan észre is vették. Sőt, akadtak olyanok is, akik előszeretettel űztek gúnyt belőle, vagy éltek vissza a félelmével. Éppen ezért sokkal jobban szerette, ha meghúzódhatott a háttérben, ezáltal észrevétlen  is maradhatott. Így nem bánthatta senki sem.
Felhúzva kapucniját, lehajtott fejjel folytatta tovább az útját, hogy ne nézhessenek bele a szemeibe. Túl sokat árult volna el róla a tekintete. És ettől kegyetlenül kezdte el marcangolni a kiszolgáltatottság.  Sosem viselte jól, ha valaki belelátott a világába. A pillantásain keresztül viszont bárki könnyedén kiolvashatta, mi játszódik le benne. Hiszen ahogy a régi, elnyűtt, már-már sablonosnak tetsző, ám örökérvényű mondás is tartja, a szem a lélek tükre. Az Ő lelkében mérhetetlen kétely, düh és szomorúság bújt meg, amelyet szégyellt volna kimutatni bárkinek is. Helyette inkább elrejtette az érzéseit, és az értékeit. Senki sem értékelte azt, aki ő valójában volt, mert nem volt képes megbízni másokban. Hiszen mindenki csak bántotta őt.
A Lánchíd két pillérének közepén, a korlátot erősen szorítva kezeivel, figyelte a szokatlanul nyugodt folyamot, amelynek vize csak néhol fodrozódott gyengéden. A leányzó pedig akaratlanul is elveszett a látványban. Egyik pillanatról a másikra lassult le az eddig idegesen dobogó szíve, s ezzel együtt szapora lélegzete is. Már nem érdekelte semmi sem.
Lassan rajzolódott ki előtte a saját, a hullámoktól elmosódott tükörképe, miközben hirtelen szédülés, majd fejfájás fogta el. Forogni kezdett vele a világ, és ahogy egyre erősebben bámulta a vizet, egyre homályosabbá vált a látása, a halántéka pedig kíméletlenül lüktetett. Végül minden elsötétült előtte, hogy aztán újra visszanyerve szemei világát, már egy teljesen más helyen találja magát. Egy olyan helyen, ahonnan nem akart menekülni, ahol megnyugvásra lelt.
A hídon és a rakparton gyalogló emberek eközben döbbenten, elszörnyedve nézték, ahogy a számukra idegen nő teste, akárcsak egy tollpihe, zuhant bele a Duna jeges vizébe, hogy aztán a folyó mélye elnyelje azt, mintha sosem járt volna benne élet.

„Ilyen voltam én. Egy idegen.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése